Hírek, hullák, közvélemény

Ki-ki vállaljon felelősséget önmagáért, az életéért és hogy mihez is kezd vele. Ne mutogasson pártra, egyházra, szivárványos zászlóra. “Akinek van füle, hallja meg.”

Manapság a közélet számomra leginkább egy valóságshowhoz hasonlít, stílusát, színvonalát, manipulatív vagy épp demagóg értékeit tekintve. Bárhol, bármiről olvasok, az az érzésem, hogy vagy mindenáron meg akarnak győzni valamiről, vagy megmenteni valamitől (rosszabb esetben valakitől). Egyrészt kikérem magamnak a stílust. Nem szeretem ha számonkérnek, kioktatnak, bűntudatot keltenek, provokálnak, vagy elnézést a kifejezésért, simán “csak” hülyének néznek. Másrészt érdekelne, hogy ez a sok síkraszállt lélek mégis kiért, miért viszi a bőrét ilyen lelkesen a vásárra? Milyen jogon használja fel az én személyes vagy egy intézményes vagy transzcendens világkép értékeit a saját fanatikus vagy fájdalmasan leegyszerűsített világképének az igazolására?

Közvélemény?! Önmagában abszurd fogalom. Ilyen nem létezik. Van a közszereplőknek, meg a köz- és közösségi média „művelőinek” véleménye, lehetőleg kétféle, egymással szembenálló lebutított és végtelenségig kisarkított vélemény. Ennyi, tessék választani! Állj be valamelyik sorba, vagy lemaradsz, kimaradsz, kirekesztődsz, kirekesztőnek bizonyulsz.

Lehet, hogy egyszer beszűkülten konzervatívnak, máskor túl toleránsnak tűnök, nem érdekel, ha nem illek bele a sablonokba, mert a lényegre igyekszem fókuszálni. A lét azon alapjaira, ami az életnek a levegőn, a napfényen, a táplálékon, az örömön, biztonságon, ösztönös és tudatos pozitív emberi kötődéseken keresztül ad értelmet. Ami önmagunk megismerésére és szüntelen fejlődésre hív. Arra a szabadságra, ami a másokkal való közösséghez csatol, azon túl pedig a nálunk is Többhöz.

Szomorú és fájdalmas veszteségeket előidéző, mégis nevetséges kis színdarabot nézünk. Az igazi háború a színfalak mögött nem ezért vagy azért a politikai rendszerért, országért, gazdasági érdekért, szociális vagy erkölcsi eszméért zajlik. Az igazi háborúban mi vagyunk a tét: te, én, és hogy mit kezdünk ezzel a csodálatos ajándékkal, az élettel. Odadobjuk-e birkamódra az időnket az elköteleződésünket és a lelki békénket martalékul? Hagyjuk-e, hogy darabokra szedjenek, túlterheljenek, egymásnak ugrasszanak, irreleváns félelmekbe hajszoljanak, kétes érdekek mentén kilóra eladjanak? Én nem ellenségeket látok. Hanem áldozatokat. Lelki hullákat és önmagukból kifordított élő-halottakat. Kevés az igazi túlélő. Fájdalmasan kevés.

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: