Nem szeretem a bűntudatot, lelkiismeret furdalást keltő szakértői megnyilvánulásokat, amik többnyire a nevelésben elkövethető lehetséges hibákra fókuszálnak, miközben elfelejtenek a gyakorlatban is hasznosítható szempontokat nyújtani.

Ami nem segít

Azért hangsúlyozom a gyakorlati hasznosíthatóságot, mert a másik, ami szülőként frusztráló, mikor olyan banális megoldási javaslatokat kínálnak, ami nyilvánvalóan nekünk, szülőknek is eszünkbe jutott, de az igazán kiélezett helyzetekben mégsem működnek. Legalábbis a mi csemetéinkkel nem…Még kevésbé szeretem a „mai világban”, „manapság a szülők”, és „bezzeg régen” felütésű véleményeket, amik egyrészt általánosítók, korunkat túlzóan rossz színben, míg a múltat erősen idealizálva jelenítik meg, másrészt egyszerűen figyelmen kívül hagyják, hogy a körülmények, mint ahogy a világ is, igen gyorsan változnak, és ezek óhatatlanul hatnak ránk és gyermekeinkre. A legkevésbé pedig azokat a megnyilatkozásokat tűröm jól, melyek egy adott témában kizárólag két, egymással szemben álló véleményt ismernek, és harciasan állnak ki egyik vagy másik oldalon. Ilyen közkedvelt vitatémák az apróságok esetében a szoptatás, a hordozás, vagy a bölcsőde, később a fejlesztés, különórák, még később a kütyük és a világháló használata, és még folytathatnánk a sort.

Amire szükségünk van: önbizalom, józan ész és szeretet

A legjobban azért tudok haragudni a hangoskodó, fontoskodó véleményadókra, mert kiölnek az édesanyából (és olykor az apából is) két alapvető készséget, ami az „elég jó” szülőséghez kell: a józan paraszti megfontolást és az ösztönösséget. Ez a kettő, kiegészítve harmadikként a legfontosabbal: a szeretettel, pedig igen nagy szerepet játszik a hétköznapok temérdek váratlan és kihívást jelentő helyzetében. Ha ezekre támaszkodunk, nem holmi merev és kívülről ránk erőszakolt keretrendszerbe szuszakoljuk a szülőség élményét, hanem kellő önbizalommal és spontaneitással kezelhetjük még a rázós helyzeteket is, miközben folyton tanulunk, változunk, alkalmazkodunk. Rugalmasnak pedig nem csupán a gyerekeink felé kell lennünk, hanem önmagunk felé is. Ezért nem kell a tökéletességre törekedni, inkább a hitelességre, az „elég jó szülőségre”.

Amit át kell gondolni

Mindezzel nem akarok senkit lebeszélni arról, hogy tájékozódjon, olvasson, eszmecserét folytasson, vagy tanácsot kérjen a témában. Fontos, hogy legyenek információink, segítő személyek körülöttünk, akiknek adunk a véleményére, tapasztalatára, különösen, amikor első gyermekünk érkezésével szülővé válunk. A sarkos megnyilatkozások azonban, mégha van is mögöttük igazság, többet árthatnak, mint használnak. Felesleges terheket raknak ránk egy amúgy is embert próbáló időszakban. Egy anya alól ilyen módon kirántani a talajt, nagyobb kárt okoz, mint hagyni, hogy próbálkozzon, tanuljon a tapasztalataiból, hovatovább melléfogásaiból. Első kislányunk születése után elgondolkodtam azon, hogy van az, hogy egy férfi (a nőgyógyász szakorvos) mondja meg, hogyan szüljek, és egy másik férfi (a gyerekorvos) magyarázza, hogyan szoptassak. Akadnak férfi pszichológusok, akik szemrebbenés nélkül festik meg a tökéletes anya képét, miközben maguk nem töltöttek otthon éveket főállású szülőként, nap mint nap közel huszonnégy órában helytállva egy vagy több kisgyermek mellett. Nem állítom, hogy ők szakmai tapasztalatuk révén ne lehetnének a hasznunkra. De vajon magunknak és a gyermekünknek is hiszünk annyira, mint nekik? Az is elgondolkodtató, milyen homlokegyenest különböző tanácsokat és „szakértői” véleményeket kaptak annó a szüleink és kapunk mi manapság. A poroszos szigornak egyértelműen megvoltak a maga szélsőségei és szerencsétlen következményei, de azért mégis itt vagyunk, és lám, a kapott példa teljes ellentétét műveljük. Az egyik oldal mumusa „az elkényeztetett gyermek” volt, ma pedig az „önző szülőt” (esősorban „önző anyát”) küldenénk máglyára. Mindkét esetben elvétjük a határokat. A gyerekeinkét és a magunkét is.

Ami a legjobb mindenkinek

Ha szerető szülők vagyunk, és miért ne volnánk azok, lelkünk mélyén pontosan tudjuk, mikor csináljuk rosszul, és mit lehetett volna jobban, vagy kellene másképpen. Ha egy kicsit figyelünk, megtanuljuk, mi veri ki éppen a biztosítékot gyermekeinknél, és mit várhatunk mégis el tőle, de ezekkel együtt sem fogunk tudni minden gikszert kivédeni. Tesszük, amit tehetünk, amire van erőnk, kapacitásunk, a legjobb belátásunk szerint, miközben csak remélni merjük, hogy ivadékaink pozitív irányú kibontakozásához a magunk módján mi is hozzájárulunk. Hogy hol vannak az én személyes, gyakorlati tippjeim és tanácsaim? Ott, hogy ha úgy éreztük valami jó nekünk és a gyerekünknek is, sőt az egész családnak, ne hagyjuk magunkat elbizonytalanítani, csak azért, mert valaki más homlokegyenest eltérő gyakorlatra esküszik. Ott, hogy a biztonság és a szeretet igényénél nincs erősebb, és hogy ezt a gyermek megkapja-e vagy sem, nem az aktuális trendeken és gyakorlaton múlik, hanem az alapvető beállítottságunkon. Egy bölcs ismerősöm mondta, és eltekintve a deviáns esetektől, hihetünk is neki: „A te gyerekednek te vagy a legjobb anyukája/apukája!”

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s