Évekig próbálkoztam belső gyermek imaginációkkal, úgy tűnt hiába. Amikor először, váratlanul előbuggyant belőlem egy kép egy pszichodráma foglalkozáson, odáig jutottam, hogy felraktam a kórházban az asztmás rohamával éjjel egyedül küzdő, a szomszéd ágyban nála is kisebb gyerek véget nem érő sírását csendben tűrő kislány képét. Alteregóval, persze, fel sem merült, hogy én belépjek a képbe. Ahogy megláttam, azonnal bontani akartam a képet, semmilyen érzelmet nem tudtam megnevezni, csak el akartam tüntetni azt, amihez úgy éreztem, nincs közöm, és nem is akarom, hogy legyen.
Később vissza-vissza akartam térni a képhez, hogy a felnőtt én valahogy vigaszt nyújtson a kicsi énnek, de nem ment. A legmeghatározóbb érzelmek, amik idővel megjelentek a düh és az undor lettek. Később ezek enyhültek, és a helyükre nyomasztó kétségbeesés lépett. Úgy döntöttem, az én gyógyulásom útja nem ez.
Valóban gyógyultam enélkül is, egyre többször éltem meg felszabadultságot, de időről időre visszazuhantam a magány és kétségbeesés szörnyű állapotába. Nemrég vettem magamnak egy hintát, olyan kertbe való, kötélből fontat. Miután a férjem felszerelte a nyaraló kertjében, kipróbáltam. Becsukott szemmel ringatóztam, és egyszer csak ott voltam újra a kórházban…
Láttam a magányosan, szorongva és fulladva kuporgó kislányt. Addig mindig úgy éreztem, erősnek kell lennem, meg kell vígasztalnom, de most egészen más jött: tapintat és óvatos kapcsolódási vágy. Úgy éreztem, nem rohanhatom le kéretlen öleléssel vagy sajnálgatással. Megkérdeztem, hogy mire lenne szüksége. Azt mondta, hogy az anyukájára. Mondtam, hogy őt nem tudom ide hozni, de ha megengedi, szívesen leülök mellé, hogy ne legyen annyira egyedül. Bólintott. Leültem mellé a kórházi ágyra, és megkérdeztem, hogy van. Azt mondta, nagyon fél, hogy el fognak válni a szülei. Nem erre számítottam, de őszintén válaszoltam: el fognak válni. Keserves sírásra fakadt. “Nem fogom kibírni?!” – mondta. “Nagyon nehéz lesz” – mondtam – “de kibírod, erősebb vagy, mint gondolnád” Akkor óvatosan átöleltem hátulról, ő pedig hagyta, belesimult az ölelésbe. Ringatózni kezdtünk finoman. Lassan kezdett megnyugodni. A zokogás csendes sirdogálásba, aztán hüppögésbe váltott. Egyszer csak, egy nagy sóhajt követően felugrott az ágyban. A tekintete élénk volt, tele izgalommal. “Már jól vagyok.” – mondta. “Nem szökhetnénk meg innen?!” – kérdezte. “Hogy a viharba ne!” – válaszoltam. És ez még csak a kezdet volt…
Póta-Salgó Réka 